Bakonyi ház Laczkó Dezső Múzeum - Veszprém
Parasztház a város szívében
A Laczkó Dezső Múzeum mellett szokatlan épület tűnik szembe: egy tornácos parasztház
a város szívében. Ez a Bakonyi Ház, a Dunántúl legkorábbi szabadtéri néprajzi
múzeuma. A külföldi mintákat követő „skanzengondolat” hazánkban az 1920as években
fordította a figyelmet a népi építészet emlékeire. E korai érdeklődés eredménye a
közadakozásból felépült Bakonyi Ház, amely 1935ben a Veszprémi Ünnepi Hét egyik
szenzációjaként nyílt meg. Közvetlen mintája egy bakonyi lakóház volt, amelynek arányait
kissé megnövelték, hogy a népművészeti tárgyakat bemutató kiállítás céljának jobban
megfeleljen.
A tornácról elsőként a Bakonyi Ház konyhájába lép a látogató, amely egyben az épület
fűtési rendszerének központja. A konyha közepét a hatalmas kenyérsütő és a kisebb
kalács és hússütő kemence foglalja el. A fal mellett mindkét oldalon főzőpadka található,
s innen nyílik a két lakószoba kályhájának tüzelőnyílása is. Így a szobai és a konyhai
tüzelőberendezések füstjét egyaránt a konyha szabadkéménye vezette el. A konyhában a
19. század végi háztartás tárgyi eszközeit tekintheti meg a látogató: az égő fahasábok
megtámasztását szolgáló tűzikutyától kezdve a lakodalmi főzőfazekakon keresztül
egészen a kenyérsütés eszközkészletéig.
A lakószoba berendezési tárgyai egy református kisnemesi család életvilágát idézik.
Vidékünkre jellemző a színes „parasztos” stílusú bútorok hiánya, a nemesi mintákat
követő faragott székek, szekrények túlsúlya. A helyiség fűtését zöld mázas szemeskályha
biztosította. A szoba fő helyén, az ajtóval szembeni sarokban kapott helyet a
vendégfogadó tér: a sarokpad a kenyértartó fiókkal ellátott asztallal. A szemközti sarok
magasra fölvetett ágya az eladó lány hozományát mutatja be, de a 18–19. századi
hímzett párnahajak az egész lakószoba díszéül szolgálnak.
Etnobotanikai oktatókert
A ház környéke ma etnobotanikai oktatókert, amely a környékre jellemző vadon élő, illetve termesztett növényekből ad válogatást. A mintegy kétszáz növényt úgy válogattuk össze, hogy minél sokoldalúbban bemutassa az egykori helyi paraszti kultúrát jellemző növényismeretet. A növények felhasználása a hagyományos paraszti kultúrában igen változatosan történt. Míg a som vagy a vadsóska elsősorban tápláléknövény volt, a varjúhájat és a berkenyét gyógyászati céllal gyűjtötték, addig a dáliát és a pünkösdi rózsát a parasztkertekbe ültették. Helyet kapott ugyanakkor a kertben néhány különleges felhasználású növény is, mint pl. a kender, amely a ruházat és lakástextil fő alapanyaga volt, a komló, amelyből a kovász készült és a tiszafa, amely faragott bútorok alapanyaga volt vidékünkön.. Érdemes tehát böngészni a kert honlapját, amely egyedülálló módon a növények paraszti kultúrában és folklórban betöltött szerepét helyi adatokkal mutatja be.
Időtlen idők?!? (kamarakiállítás)
A népi kultúrát hajlamosak vagyunk időtlennek, ősinek, öröktől fogva létezőnek látni. Kiállításunk ezt a képet kívánja árnyalni, néhány úgynevezett „évszámos” tárgy bemutatásával. A kiállításban felvetett kérdések a történeti időben megragadható és magát meghatározó népi kultúra sokarcúságára irányítják a figyelmet. Vajon miért és hogyan lépnek be az „időtlen” népi kultúra tárgyai a történelmi időbe? Miért nyit a tárgy készítője egy újabb „kommunikációs csatornát” az évszám feltüntetésével, kiegészítve a tárgy azon üzeneteit, amelyeket a funkció és a díszítés képvisel? Milyen lenyomatot hagynak a paraszti kultúráról az 1630-ban, 1791-ben, 1825-ben vagy 1956-ban készített tárgyak? Hol ér össze a népi kultúra sajátos idősűrítménye az elit, illetve polgári tárgyi kultúrával? Hogyan lépik át egymás kulturális határait ezek a tárgyak? Népi tárgy-e az 1879-ben hímzett mintakendő vagy az 1904-ben Laczkó Dezsőnek készített boroskorsó?